1958-ig a fehér zenészek nem voltak nagy befolyással a doo-wop zenére. A fehérek ezidőtájt elsősorban vezetői, produceri funkciókat láttak el
a lemeztársaságoknál, lemezlovasok voltak, a művészek pedig szinte kizárólag afró-amerikaiak. A doo-wop kezdeti zenekarai, mint a Ravens és az
Orioles kizárólag fekete hallgatóságnak énekeltek. Azért sem voltak fehér zenekarok, mert nagyon kicsi volt az érdeklődés fehérek részéről a
rhytm and blues iránt.
Mivel a korszak nagy idolja, Elvis Presley szólóénekes volt, a legtöbb fehér zenész inkább szólóénekes szeretett
volna lenni, mintsem együttesekben énekeljen. Az ötvenes évek fiatal fekete tinédzserei az 50-es években egy csomó követendő példát láttak, a
legismertebb együtteseket, mint a Mills Brthers vagy az Ink Spot-ot. 1954 körül már több együttes (Dominoes, Four Buddies, Swallows, Cardinals)
átpártolt a pop zenétől a rhytm and blues-hoz. A legtöbb fehér fiatal 1956 körül hallott először fekete ének együtteseket, amikor elindultak az
iskolai doo-wop csoportok. A felszínen még sokáig nem jelentek meg a fehér énekegyüttesek, mert az átlagnál hosszadalmasabb procedura volt egy
együttes megalakítása, megfelelő repertoár kialakítása, az első kezdeti alkalmi fellépésektől az első lemez elkészítéséig.
A
láthatatlanság másik oka,hogy ezek a fehér énekegyüttesek nem jelentek meg olyan erővel az utcákon, mint fekete társaik. A fehérek és a feketeék
többnyire elkülönülten éltek, sokkal nehézkesebb volt a zenei irányzatok átjárása, mint a feketeék között. A fekete kisgyerekek sok – sok éneklő
fekete fiatalt láttak az utcákon, az iskolában, a templomokban. Fehér gyerekek nem vagy csak kevesebbet érzékeltek ezekből.
Összességében, a fekete fiatalok életében a zene, különösen a templomi zene nagyobb és meghatározóbb szerepet játszott, mint a fehér
kortársakéban. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a fehér gyerekek nem jártak templomba vagy nem énekeltek templomi kórusokban. Nagyon nagy azonban a
különbség a római katolikus egyházi szertartás távolságtartó, himnikus zenéje és a feketék magával ragadó, az embereket a szertartásba bevonó
goszpel zene között.
Ha ránézünk a slágerlistákra, látjuk a fehér együttesek elenyésző voltát. Az R&B listákon 1956-ig fehér zenekar
(WGS) meg sem jelent. A pop listákon a Three Chuckles jelent meg először 1954 novemberében a „Runaround” számmal. Ez volt az első olyan fehér
szám, amin érezhető az R&B és a doo-wop hatása. A csapat következő – ugyan a listákra nem került fel – kellemes, balladaszerű száma a
„Foolishly” volt. Ők voltak az első fehér csapat, aki fellépett Alan Free showjában a Brooklyn Paramountban. Az együttes szólóénekese Teddy
Randazzo volt, egy jóképű, jó hangú fiatalember, aki később zeneszerzőként és lemez producerként dolgozott. A listán a következő fehér együttes
a Cheers volt a „Black Denim Trousers” dallal. 1955 szeptemberében. Ez ugyan sem R&B, sem doo-wop sem volt, hanem inkább a forradalmi újdonság,
a rock ’n’ roll első hírnöke.
1956-ban érkezett meg a Diamond, egy kanadai fehér csapat, melyet minden doo-wop rajongó szeret gyűlölni. Ők ugyanis nagyon sok fekete
együttes számából csináltak saját felvételt (cover), amivel lénygesen nagyobb sikert arattak, mint az eredetiek. A korszak legjobb zenéinek
készítették el a kifehérített változatát. Kiadójuk a Mercury volt, mely rendelkezett olyan anyagi háttérrel, hogy néhány hét alatt elkészítette
és piacra dobta a cover – verziót a saját értékesítési hálózatában, ahol lényegesen többet adott el, mint az eredeti, önálló kis néger lemez
kiadól. Ez az üzleti modell jól működött, 1956-ban öt alkalommal kerültek fel a slágerlistára a Teenagers’s „Why Do Fools Fall in Love”, a
Willows’ „Church Bells May Ring”, a Clovers „Love, love, love” és a G-Clefs „Ka-Ding-Dong” dalával. 1957-ben 4 listás számuk volt, például a
Gladiolas „Little Darlin’” és a Rays „Silhouettes” nótái. Ezek a dalok természetesen megjelentek az R&B listákon, azaz ezeket a zenéket fehérek
és négerek egyaránt hallgatták.
A rock ’n’ roll, az R&B és a doo-wop újdonság volt a fiataloknak, különösen a fehér tinédzsereknek. A
Diamond zenéje progresszív volt a szüleik által hallgatott Doris Day vagy Perry Como zenéhez képest. A fehér zenészeket a szüleik is inkább
elfogadták, mint a kor nagy fekete együtteseit a Drifters, az El Dorados vagy a Moonglows együtteseket. Felforgató hatásuk is volt, hiszen a
szülők gyerekek millióinak engedték meg ennek a zenének a hallgatását. Ezzel felkeltették a fiatalok érdeklődését az ilyesfajta zene iránt, s
később már nem érték be csak a Diamond-szal, az eredeti fekete zenészek felé fordultak. Leghiresebb számuk a Gkladiolas „Little Darlin’” száma
volt, amely a pop és az R&B listákon is elérte a 2. helyet.
1956-ban még három fehér együttes került fel a listákra: „Priscilla” az Eddy
Cooley c the Dimplestől, mely a 20. helyig jutott fel. A második ilyen siker volt a Highlight „City of Angels” balladája, valamint a Gadabouts
„Stranded in the Jungle” dala, melyik a Cadets számának a cover verzója volt. 1957-ben a Diamonds mellett egyedül a fehér Danny & the Juniors
jutott fel a listára „At the Hop” című dalával, amelyik hét hétig vezette a pop és öt hétig az R&B listát.
1958 tavaszán hangzott el először Dion & The Belmonts, egy addig ismeretlen fehér együttes „I Wonder Why” száma. 10 hétig szerepelt a listánkon, hatása leírhatatlan volt, a fehér zenészeknek ez, a fekete zenétől eltérő stílusa és dallamvilága egy egész generációt sarkalt kipróbálni zenei képességeit. Nagyon sok fehér zenész vallotta későbbm hogy ez a szám bátorította fel őket kipróbálni énektudását. Ez a dal egy új kategóriát hozott létre, a „White GroupSoundot” (WSO). AZ Encyvlopedia of Rock a doo-wop zenén belül két kategóriát határoz meg „Doo-wop” és „Doo-wop White”. Ez utóbbit igy jellemzik: „A fekete harmonikus zene fehér változata, mely szédítő mérteket öltött az USÁ-ban az ötvenes évek végén, csúcsát 1961 és 1963 között érte el. A stílust olyan fehér zenekarok alakították ki, melyek őszinte szeretete a fekete dallamos zene iránt tette eredetive zenéjüket.”
Ebben az időszakban a fehér doo-wop zenének négy alirányzatát különböztethetjük meg, melyek egy időben, párhuzamosan működtek. Az első egy vadabb, rock’n rollos irányzat, legismertebb képviselője a Danny & The Juniors. A második, még szintén keményebb doo-wop stílushoz tartozott az az erős basszus alapú zene, amelyet az „I Wonder Why” alapozott meg. A harmadik, lágy doo-wop stílushoz tartozik a „Little Star”, a „There’s A Moon Out Tonight” és a „Chape Bells”. Az utolsó irányzat, a pop és a doo-wop keveréke, melyet nyugodtan nevezhetünk „pop doo-wop”nak, ide tartozik a Skyliners.