Szakaszai
Az énekegyüttesek megőrizték a fodrászüzlet stílusukat a 20-as években, a legnépszerűbb csoportok közé tartozott a
Shannon Four, a
Revelers és a
Peerless Quartet. Szinténe ezekben az években születtek meg a nem-katonai big band zenekarok, melyek oly annyira jellemzők voltak
az amerikai zenei életre a 2. világháború előtt. Noha szólóénekesek és énekegyüttesek kisérték ezeket a zenekarokat (például Bing Crosby a Paul
Whiteman zenekart), a zene fő jellemezője a hangszer volt. Az énekegyüttesek másodlagos szerepet játszottak ezekben az években.
A 20-as
évek másik jellemzője volt a klasszikus blues megszületése, melyet főként énekesnők énekeltek, például
Mamie Smith („Crazy Blues”, 1920), Bessie
Smith („
Down Hearted Blues”, 1923) és
Ethel Waters („Am I Blue”, 1929). Ezek a művészek és dalaik egyaránt népszerűek voltak a fehérek és
feketék között, megjelentek a slágerlistákon és megalapozták a klasszikus bluest, mint fekete – fehér fúziós zenét, előkészítették a jazz
kialakulását a harmincas években.
A húszas évek elején a fehér hallgatóság örömmel fogadta a klasszikus bluest, ez azonban viszonylag
rövid életű volt. A blues és a jazz kezdett egymástól elválni, amikor a lemeztársaságok elkezdték használni a faji (race) jelzőt a blues
promóciójánál. A blues-on belül is kezdtek különböző irányzatok kialakulni, country blues – szólóénekesek kísérik saját magukat, városi blues –
az énekeseket nagyobb együttes kísérte. A 40-es évekig a fekete zenét erre a két részre osztották, a faji zene és a jazz megtartotta
önállóságát. A jazz belépett a pop világába és prosperált. Művészei hamar ismertek és népszerűek lettek. A bluesra ez nem volt jellemző,
háttérbe szorult, amíg a jazz kitört a fekete kultúrából és kifelé terjeszkedett, a blues magába zárkózott és egyre mélyebbre merült ebben a
kultúrában. A jazz egyre bonyolultabbá vált, a blues egyszerű maradt. A jazz közönsége vegyes volt, a bluesé nem.